Két kisgyerekkel az ember minden folyamatot a lehető legjobban lerövidít. Például a kakispelus cseréjét is. Cuccospelus le, szagbenntartó peluskukába be, gyerek be a kádba, kaki lemos, újpelus fel, kész. Sőt, egy ideje, ha keményebb ami kijön, és idejében elkapom, és nem kenődik szét a gyerek egész alvázán, akkor a kád szélén ülve mossuk le amit kell.

Ma is ez történt, de a másik gyerek valamiért óbégatott közben, így két kis mikro-méretű darabkát nem vettem észre a nagy sietségben és a kádban maradt. Este egy svunggal akartam a két gyereket megfürdetni, de mivel a pici megint kakis volt, így egy popimosásnyi különbség volt. Anyám persze ott állt, figyelve minden mozdulatot, már régen kötött belém.

Észrevettem a két pici darabkát, a lányom pont rajtuk toporgott.

- Most léptél rá a kakira, ne ugrálj már, most meg a másikba is beleléptél.

Erre anyám véresen komoly megdöbbent felháborodással: - Oda szoktad tenni a kakit?!

Egy pillanatra megállt a kezem. A kérdést sem értettem. Aztán leesett. Fel se néztem, nem is válaszoltam.

Basszus, 40 éves vagyok, nem 4, ráadásul két gyerekkel, nem vagyok olyan hülye, de időm sem lenne rá, hogy a kakit kivakarásszam a pelusból a KÁDBA... Ezek után megfordult a fejemben, hogy vajon mit gondolhat a külön pelustárolásra való szemetesünkről. Inkább bele sem gondolok.