Fél éve kénytelen voltam a két gyerekkel az anyukámhoz költözni. Sosem volt felhőtlen a viszonyunk, leginkább olyan gonosz mostohás meséhez hasonlítható. Sosem voltam elég jó, elég okos, elég ügyes, elég akármi neki. Ennek hangot is adott amikor csak tehette, ráadásul kioktató stílusban és rettenetesen lekezelő hangnemben. Akármit is szerettem volna csinálni, azt sosem támogatta, mindig csak arra koncentrált, hogy az miért nem jó. Apukám is ilyen, csak neki nincsenek csontig hatolóan bántó vagy sértő beszólásai mindemellé. Így kb. 30 éves koromig otthon ültem a szobámban, mert abból az egyből sosem volt baj, akkor békén voltam hagyva, sőt, még kedves is volt velem. Azután az első adandó alkalommal - munkahely más városba költözése - leléptem, elvégre is feléjük is észérvekkel alátámasztható indokom volt rá. Életem legjobb 10 éve következett. Pontosabban 9, mert azért az hozzátartozik a sztorihoz, hogy valószínűleg valami nagy ármányos s@ggf@j lehettem előző életemben, hogy képes voltam hozzámenni egy olyan emberhez, aki nem csak, hogy egy személyben megtestesíti anyámat és apámat, de még végtelenül önző is. :)
Ebből az önzőségből kifolyólag bekövetkezett krah következtében kénytelen voltam 40 évesen hazaköltözni, ami önmagában elég kiábrándító, de hogy a saját anyukám egy cseppet sem könnyíti meg ezt az átmenetinek szánt időszakot sem, az is biztos.
Ezért jött létre ez a blog, hogy kiírjam magamból a napi mérgezett tüskéket, hátha segít, és nem járnak úgy a gyerekeim, mint a fiú a depis hippianyja miatt az Egy fiúról-ban.